Notice: wpdb::prepare helytelenül került meghívásra. The query does not contain the correct number of placeholders (2) for the number of arguments passed (3). Bővebb információ a Hibakeresés a WordPress-ben helyen. (Ez az üzenet a 4.8.3 verzióban került hozzáadásra.) in /var/www/virtual/capacenter.hu/maimano.hu/verzo/htdocs/wp-includes/functions.php on line 3942 Verzo » Dóka Béla

Dóka Béla: Sundays of Life

Dóka Béla „Sundays of Life” című sorozatában kihívásokkal teli utat jelöl ki magának. Vajon hogyan lehet lencsevégre kapni azokat a hétköznapi pillanatokat, amelyek minden drámaiság nélkül az életöröm és az elégedettség lényegét alkotják? Dóka egy vidéki házban találta meg a választ, ahol kedvese családja lakik. A képeken ábrázolt világban napsütötte ebédlőasztalokat látunk, délutáni hűsöléseket a patakban, ráérős sétákat az úttalan mezőkön, és olyan feladatokat, amelyek nincsenek időkeretek közé szorítva. Ha sietős, városi szemmel tekintünk ezekre a fotókra, semmit sem látunk rajtuk. Szó szerint semmi sem történik. Ha azonban áthangoljuk érzékeinket – és úgy vélem, Dóka szándéka éppen az, hogy vele együtt mi is ezt tegyük –, akkor megpillanthatjuk azokat az időtlen, napi tevékenységeket, amelyek létrehozzák a megelégedettség zen-jét.

Azt hiszem, hogy a legnehezebb képek azok, amelyek az érzelmek és a drámai elbeszélések állomásai közti hézagokban léteznek. Tudjuk, hogy milyen az öröm, a harag, a borzalom, az eksztázis, a lelkesedés. De vajon milyen az elégedettség? Vajon miként lehet lefényképezni a nyugodt derűt?

Az amerikai Farm Security Administration fotósorozatai a 30-as években – de gondolhatunk itt Eugene Smith Japánban fényképezett „Minamata”-krónikájára is – olyan hihetetlenül erőteljes elbeszélések, amelyek már a témaválasztás miatt is magukkal ragadják a nézőt. Nem állítom, hogy ezeket a képeket könnyű volt megalkotni, de úgy vélem, alkotóik tudták, hogy témájuk számíthat majd közönségre. Dókának nem voltak efféle biztosítékai, és nem is számított ilyesmire. Úgy érezhette, hogy ezek a képek egyedül önmagának szólnak. Azt hiszem, amikor egy művész egy olyan képi világot teremt, amelynek szándékai szerint nincsenek nézői, a munka is egészen más irányt vesz; csendesebb lesz és sokkal inkább befelé forduló. Belső dialógusainknak nincs szüksége lábjegyzetekre. Az ember mindig tudja, mire gondol éppen. Csak ha másoknak is meg kell magyaráznia, akkor van szüksége arra, hogy mindent sokkal nyilvánvalóbbá tegyen.

Dóka Béla leginkább dokumentarista és sajtófotósként ismert. Kubában, Mexikóban és számos kelet-európai országban készült munkái egy korábban ismeretlen világba kalauzoltak minket. Mindezt őszinte és szentimentalizmust nélkülöző szemmel mutatta be nekünk, ugyanakkor a művész empátiája is érezhető volt rajtuk. Ez a fajta látásmód a „Village Wellnes”-ben is tetten érhető. Noha a képek lényegesen nyugodtabb környezetben készültek, és egy képzeletbeli szerkesztővel sem kellett számolnia, az együtt érző insider most is olyan életet tár fel előttünk, amelyet legtöbbünk nem ismer. Talán a kedvesére számított, mint közönségre, talán a családjára, talán csak saját magára, ám a sorozat ezúttal is azt tűzi ki célul, hogy képbe foglaljon és megismertessen valamit, amiről azt szeretné, hogy jobban ismerjük.

Mindez talán segít megmagyarázni, miért a művész kedveséről készült képek állnak e sorozat középpontjában. A képeknek több mint a felét e nő kecsesen kirajzolódó alakja uralja. Egyfelől azt gondolom, mindez büszkeség; a művész szereleme és csodálata valaki iránt, aki láthatóan minden szempontból életének középpontjában áll. Másfelől viszont úgy tűnik, ez a szépség a fotós számára is rejtély; az örök nőiség ott van a testben, egy másik síkon mégis megragadhatatlan. Másképp hogyan magyarázzuk, hogy a nő arca valamennyi képen rejtve marad, eltakarja valami vagy elfordul az objektív elől? Világos, hogy ebben a családi környezetben a fotósnak korlátlan lehetőségei lehettek a képek megkomponálására. A hátsó nézőpontok és a kitakart arcok tehát legalább annyira jeleznek titkot és távolságot, mint amennyire bizalmas, benső tudást. Tudjuk, hogy ő is tagja ennek a családnak, hiszen elmondta nekünk, ám a képek mégis olyan érzést keltenek, mintha készítőjük egy lépéssel távolabb állna; olyan kérdések érzetét, amelyekre még nem érkezett válasz.

A „Sundays of Life”-ot nézve az az érzésünk ,hogy sokkal inkább hasonlóak vagyunk, mint különbözőek. Képzeljük el, hogy itt vagyunk, egy eldugott kis magyar faluban, olyan emberekkel, akiket nem ismerünk ugyan, mégis pontosan azt teszik, amit mi is tennénk hasonló helyzetben. A lenyűgöző látképek, mozgalmas tájak vagy a földrajzilag meghatározó részletek hiánya csak megerősít bennünket abban, hogy bárhol lehetünk, ezek az emberek pedig akár a mi családtagjaink is lehetnének. Bárhol is készültek ezek a képek, mindenütt felismerhetjük a késő délutáni nyári szundikálás pásztázó fényeit, vagy a frissítő csobbanást a hideg patakvízben egy forró nyári napon. És elmondhatjuk: „Én is jártam itt.”

A „Sundays of Life” az „akárki” gondolatának egy másik aspektusát is feltárja, amely egy sajátos vizuális stílusban érhető tetten. Bár e sorozat stílusa Dóka más munkáit visszhangozza, az érzés itt még spontánabb. A művész szeretné, ha elhinnénk: ezek a fotók pillanatfelvételek. És azt kérdi tőlünk, amit én magam is kérdeztem esszém elején: bárki elkészíthette volna ezeket a képeket? Valóban annyira naiv és művészietlen fotók ezek, hogy bárki megcsinálhatta volna őket? Ez az a fajta önhittség, amelyet sok kortárs fotográfus felfedezett magának – leginkább talán néhány kiváló japán művész. Elsősorban Takasi Hommára és Rinko Kavaucsira gondolok. De elég csak megpróbálni elkészíteni ezeket a felvételeket, hogy az ember azonmód beleütközzék a nehézségekbe. Nem könnyű, csupán annak látszik.

Az egyik tanárom mondta nekem egyszer, hogy a virtuozitás az a képesség, amely képes könnyűnek láttatni azt, amiről tudjuk, hogy nehéz. E definíció szerint Dóka Béla virtuóz. De a legnagyobb virtuózok nem elégednek meg a trillákkal és az arpeggiókkal; azokat az érzelmeket akarják kifejezni, amelyek közvetlenül a nehézségek felszíne alatt rejtőznek. Dóka azt a nyugalmat és derűs örömöt láttatja velünk, amelyre egy távoli helyen, a szerettei körében lelhet az ember. Nem is lehetne ennél könnyebb. Vagy talán mégis – ha mi is csatlakozhatnánk hozzá.

Evan Mirapaul